Két szerelmes pár...

Ki ne hallotta volna a fenti mondókát. Talán mondta is, kissé gúnyolódva, de legbelül nagyon is irigykedve (vagy féltékenykedve?!) barátnőjére, aki körül az osztály aktuális Don Juanja kergetőzött. A gyerekeknek nem túl kedves ez a mondóka, de idővel átalakul a jelentés.

Ma már nem mondom végig a rigmust, csak az első sora szokott beugrani egy romantikus kép kíséretében. Ki ne képzelgett volna iskolás korában arról, hogy egy kedves, vagány, természetesen nagyon népszerű fiú éppen az ő kezét fogva sétál az iskola folyosóján, vagy a közeli parkban? Máig emlékszem arra az érzésre, amikor gyengéd érzéseim viszonzásra találtak (vagy én viszonoztam az Ő gyengéd érzéseit? - természetesen ez a verzió a hivatalos! :)), és hangosan dúdolva sétáltam végig a Moszkva téren! ("Álmodom, hogy kéz a kézben, átmegyünk a Moszkva téren...") Persze ez utóbbi sorok maximum az én generációmban mondanak bármit is, a "Két szerelmes pár..."-t viszont már az ovisok is ismerik.

Mert "mindig együtt járni" igenis jó érzés! Jó érzés tudni, hogy valakihez tartozol elválaszthatatlanul. Jó dolog ezt az érzést újra-és újra átélni, megélni.
Abban az időben, amikor dúdolgatva sétáltam iskolába menet a Moszkva téren, a Valentin nap mifelénk még nem volt divat. De úgy alakult, hogy a férjemmel való egymásra találásunk időpontja elég közel esik a "szerelmesek napjá"-hoz, így aztán a 2 nap egy idő után összemosódott. Mert igazából az a lényeg, hogy legyen 1 (de ha lehet, több is!) dedikált nap, amikor azt ünnepeljük, hogy vagyunk egymásnak! Mert Két szerelmes pár MINDIG együtt jár!